2008. 11. 16. - írta scarpetta
Régen nem írtam már, de kicsit sűrű volt az elmúlt időszak. Túl vagyok a diploma záróvizsgán, úgy érzem sikerült, de majd meglátom, ha kiértékelik.
Végre felmondtam a munkahelyemen, kicsit sok volt már a jóból, de addig nem akartam lépni, amíg nincs más. Aztán 2 héttel ezelőtt egy olyan pozícióba kerültem, hogy két állásajánlat közül választhattam. Mindkét helyen voltam próbaműszakon, és mindketten szóltak, hogy enyém a meló. Úgyhogy másnap felhívtam a (mostmár-ex) főnökömet hogy köszönöm az eddigi lehetőséget, de a továbbiakban nem tartanék rá igényt. :) A két ajánlat között nem volt nehéz dönteni, a magasabbik pozíciót választottam.
Szóval rohamosan telnek a napok, a héten kicsit hulla voltam, el kezdtem dolgozni az új helyen, plusz a suli, de azért nem panaszkodom. :) Sőt, pénteken egyeztettük a tanmenetet a tanárral, már csak 3 hét és vége a tanulásnak. Persze tudtam én a befejező dátumot meg ilyesmi, de nem számoltam ki, hogy effektíve az már ilyen közel van. :)
És hála az új munkának, a vasárnapjaim végre szabadok, láthatom a Zuramat is. Itt a jó idő, sütögetünk a teraszon, csavargunk, pihenünk.
Ja, még két pozitív eset. Az egyik: a blog első pár bejegyzése között említést tettem egy autóról (ezüst színű, azt hiszem tettem fel képet is). Szóval azt még anno férj nevére vettük mikor ideköltöztünk, gondoltam itt az ideje, hogy végre átírassuk az enyémre. A minap elmentem az ehhez szükséges nyomtatványért, férj aláírta, én meg kitöltve visszavittem a postára. Plusz az itteni közlekedési hatóság küldött emlékeztető levelet, hogy a regisztráció lassan lejár, gondoltam befizetem azt is. (Itt Új Zélandon nincs olyan, mint kötelező biztosítás, súlyadó stb, csak ez a regisztráció és a műszaki). Direkt megnéztem az órát a posta ajtaján való belépéskor, majd 3 perc 35 másodperccel később már köszöntem is el a nénitől a kocsit a nevemre íratva, kezemben a befizetett regisztrációs matricával (a regisztráció félévre és az átírás összesen 118 dollárba került).
A másik, ma voltunk vásárolni, már a pénztárnál álltunk, egyszercsak marha nagy robaj hallatszott. Egy fiatal srác esett el a hátunk mögött. Férj odalépett, hogy felsegítse. Először azt hittük, hogy csak ivott a srác, de semmi alkohol szaga nem volt, úgyhogy letettünk a földre egy bevásárlókosarat, hogy üljön le. Ahogy kicsit feleszmélt, próbált beszélni, igen halk volt, de azért azt lehetett hallani, hogy cukorbetegséget említ, majd egy másodperccel később már remegett és rángatózott. Szóltam a pénztárosnak, hogy valami édesség kéne, egy másik vásárló már vette is le a csokit a polcról, a pénztáros meg elfutott egy kis üveg kakaóért. Odaadtuk a srácnak, közben a hölgy, aki a csokit vette le a polcról, mondta hogy a férje is cukorbeteg, úgyhogy tudja, hogy kéne lennie a srácon nyakláncnak, ami mutatja, hogy milyen típusú cukorbetegsége is van. És tényleg volt. Ezüst nyaklánc, rajta egy kör alakú biléta, belegravírozva a fontos információk: név, a diagnózis, stb. A fiú pár falat csoki és egy kis kakaó után jobban is lett, nem kellett mentőt sem hívni vagy ilyesmi. Szegény vagy tízszer köszönte meg a segítséget, aranyos volt. Én kifejezetten sajnáltam; fiatal, erős kamaszfiú, akinek a nyakába szakadt egy ilyen komoly betegség, ő meg olyan higgadtan kezelte ezt a rohamot, hogy csak na. Nem tudom, hogy otthon is van-e ilyen nyakláncos rendszer, de szerintem nagyon jó, sőt működőképes ötlet. Ahogy a pénztáros és a másik vevő reagált, az meg mesébe illő volt, meg sem fordult például senkinek a fejében, hogy azt a kakaót vagy csokit ki fizeti ki, vagy be kéne regisztrálni valahova vagy egyebek.
Hazafelé felelevenítettük az "emléket", mikor egyszer még otthon elájultam a várakozó emberekkel teli HÉV megállóban, és mikor magamhoz tértem tök porosan, a megállóban egy teremtett lélek sem volt, és a HÉV is elment időközben. Engem simán otthagytak, pedig ahogy a mai eset is mutatta, ezt másként is lehet. Na ez kicsit félreérthető lett, szóval nem a két ország között vonnék ezzel párhuzamot, hanem a két szituációban előforduló emberi reakciók különbözősége zavar.
Mára ennyi volna, azt nem ígérem, hogy ezentúl írok gyakrabban, mert úgysem tudnám betartani. :)
No comments:
Post a Comment